egállj! - kiáltotta az őr.
A kocsi ha akart volna se mehetett volna tovább,
mert egy hatalmas fémkapu állta az útját.
Az Örökösök Qwer kíséretében
megérkeztek Tardun falai alá. A kapu mellett két hatalmas
bástya magasodott ki a földből. Elérték a negyven
komot. Ekkora távolságból éppenhogy látni
lehetett az őrök fejét, akik nem voltak túl kedvesek a
látogatókkal. A több mint 30 komos fal körbevette
az egész várost. A tarduniak semmit nem bíztak a véletlenre.
Még az Emberek Háborújában emelték, azóta
folyamatosan hasznát veszik.
- Mit akartok? - kérdezte ugyanaz az őr, aki az előbb megálljt
parancsolt.
- Híreket hoztam a városba. - kiabált vissza Qwer.
Az várvédők nem válaszoltak, csak
elnevették magukat.
- Régi trükk. - kiáltotta a parancsnok - Lelőni
őket! Útonállók ide be nem teszik a lábukat.
- De mi nem… - kezdte volna Qwer, de a tarduni őrség nyílzáporral
árasztotta el az utazókat.
A futár egyetlen szerencséje az volt, hogy
Bël megragadta ingének gallérját, és magával
rántotta a kocsi mögé. Horiq és Qwâmbii is
jó ötletnek találta fedezékbe vonulni. A szekér
tökéletes biztonságot nyújtott. Az íjászok
nyilai egyesével fúródtak bele a faragott fába.
Az utazóknak eszükbe se jutott visszalőni.
Mindannyian tudták, hogy ezek igaz, meggondolatlan, de ártatlan
emberek, csak védik városukat. Arra vártak, hogy előbb-utóbb
kifogynak a nyilakból, és akkor újra tárgyalni
lehet majd parancsnokukkal. De ezekben a pillanatokban nem voltak igazán
beszélgetős kedvükben a védők. A nyilak záporoztak,
csatakiáltások hallatszódtak mindenfelől. A városban
riadót rendeltek el.
Amikor a kocsi már úgy nézett ki, mint egy sün,
akkor megérkezett a sereg a másik bástyára. Az
eddig bizakodó Horiq itt már szinte elveszette reményét
a békés megoldásban, és már-már
nekitámadt az őröknek. Azt nem tudta, hogy fogja megvalósítani
ötletét, de mérges volt. Qwer úgy látta,
hogy fejéből szikrák csapnak ki.
- Gyorsan a kocsi alá! - utasította a többieket
a mágus.
Mire ezt kimondta, már a földbe is fúródott
az első nyílvessző. Megkezdődott a zápor mindkét irányból.
Az egyik vessző Qwer lábát találta el A férfi
hatalmasat ordított, de ez senkit nem hatott meg odafönt.
Az utazók a szekér alatt szinte kényelmesen
feküdtek. Mozgolódásra nem volt sok helyük, testük
éppen takarásban volt. Lelkiekben felkészültek
arra, hogy napokat kell majd itt tölteniük.
Az utazók biztonságban voltak, de ez nem
zavarta az őröket. Folytatták a lövöldözést.
Qwâmbiinak ekkor egy ötlete támadt.
- Qwer! Ezek a lovak hallgatnak az emberi szóra? - kérdezte
a kocsistól.
- Néhány szót megértenek, miért
kérdezed?
- Mondd meg nekik, hogy forduljanak meg, és nyargaljanak el
jó messzire.
- És mi? Mi ittmaradunk? Ha a kocsi elmegy innen, minket agyonlőnek.
Ezt nem teheted! - értetlenkedett Qwer.
- Nem, ha belekaaszkodunk a szekér aljába.
- Rendben. - mondta a kocsis, amikor felfogta az ötlet lényegét.
Horiqnak és Bëlnek is tetszett az elképzelés.
Qwer elkezdte utasítani lovait. Közben mindenki
a szekér alsó deszkáiba kapaszkodott. A kocsi lassan
fordult azon a kis helyen, ami a két bástya között
volt. A lovak engedelmeskedtek gazdájuk minden egyes szavának.
Mikor megfordultak Qwer egy hatalmas kiálltással
vágtára utasította paripáit. Azok felágaskodtak,
és olyan erővel húzták meg a kocsit, hogy az utazóknak
igen meg kellett feszíteni az izmaikat, hogy le ne essenek.
Arra nem számítottak, hogy amint elhagyják
azt a területet, ahol eddig a kocsi állt, a föld tele lesz
nyílvesszővel. Ezek, vágta közben bele-beleakadtak a utazók
ruháiba. Mikor öltözetüket szétszaggatták,
a bőrüket karcolták a vesszők. Többször mély
sebeket ejtettek a gyilkos fadarabok az utazókban. Mind a négyük
háta vérben úszott mire kiértek a nyílerdőből.
Ott a lovak különös módon megálltak.
- Fussatok! - kiabálta elkeseredetten Qwer - Fussatok!
Lovai most már nem engedelmeskedtek neki. Mindkettő
a földön feküdt, véresen. A hűséges állatokat
még a kapuk alatt lőtték meg, de gazdájukért
minden erejüket összeszedték. Most már nem bírták
tovább, elterültek, és átadták lelküket
az örökkévalóságnak. Mikor Qwer észrevette,
hogy mi történt szeretett állataival, mérgében
ki akart rohanni a kocsi alól. Ebben Horiq és a lábába
fúródott vessző akadályozta meg. Még bőven lőtávolságon
belül voltak.
Horiq dühében elordította magát
mindannyiuk számára ismeretlen nyelven. Qwâmbii már
hallott hasonlót, de abban biztos volt, hogy nem ugyanezeket a szavakat
mondta akkor a mágus. Szavai után hatalmas füstfelhő keletkezett,
elzárva őket a külvilágtól. Nem láttak maguk
körülé semmit, lassan a paripák holtastei is eltűntek
szemeik elől. A köd elborított mindent.
- Ez Mertanon fala, Horiq? - kérdezte Qwâmbii a mágustól.
- Nem, ezt portálnak hívják. - magyarázta
röviden.
A köd lassacskán zölddé alakult.
Mikor már egészen sötét volt, hirtelen eltűnt.
Tisztán láthatták a tájat. Nem sokat változott.
Ugyanaz a pusztaság volt itt is, de a távolban mintha hullámok
csapkodását hallották volna.
Egyikük sem mert kimászni a biztonságos szekér
alól. Horiq tette meg az első lépést. Nyögve kikúszott.
Ott nagy nehezen felállt. Derekát nem tudta kiegyenesíteni,
összeesett. A mágus szinte teljesen kimerült legutóbbi
varázslatától. Mikor földet ért már
mindhárman körülötte álltak. Horiq eszméletlenül
feküdta a földön.
- Mi lesz vele? - kérdezte Qwer.
- Rendbe fog jönni. - válaszolták szinte egyszerre.
- Rendben. - zárta a beszélgetést szokásos
szavával a kocsis.
Qwâmbii felállt és körbenézett. Nem látott
semmit, csak a sík földet. Jobban hunyorítva észrevette
Tardun világítótornyának csúcsát.
- Hol vagyunk? - kérdezte Bël.
- Biztonságban. - válaszolt az ifjú harcos.
Ez a szó most többet ért nekik mindennél.
Fél nap eltelt, mire Horiq éledezni kezdett.
A többiek el sem mertek mozdulni mellőle, féltették megmentőjüket,
bár tudták, hogy csak a kimerültség az oka a gyengeségének.
Qwer teljesen maga alatt volt. Nem akart se enni, se inni.
Végül Bël ment oda hozzá.
- Mi a gond? Miért nem eszel? Ha ezt így folytatod, akkor
mindegy lett volna, ha ottmaradsz a kapunál.
- Meghaltak a lovaim! Tönkrement a kocsim! Ez volt az életem.
Ezek nélkül nem érek semmit. Földönfutó
lettem, érted Bël, földönfutó! Alig egy hónapja
az összes aranyamat ezekre költöttem, megélhetést
remélve. És most nem maradt semmim. Rajtam már semmi
nem segít. Jobb gyorsan meghalni.
- Ne bolondozz! Az életed mindennél többet ér.
- Igen, lehet, hogy sokat ért, de már nem, és
ha valami számomra nem ér semmit, azt miért tartsam
meg?
Bël nem hozhatta vissza Qwer lovait. Látta
magamellett az elkeseredett embert, és nem tudta mit csináljon.
Hirtelen eszébe jutott valami, egyből jobb kedve lett.
- Van egy kis papírod és tintád? - kérdezte.
- A kocsiban van. A bak alatti fiókban. - válaszolt röviden
Qwer.
Bël odament a kocsihoz, egy könnyű ugrással már fenn
is volt az ülésen. Kihúzta a fiókot. Hatalmas rendetlenség
uralkodott abban a kis reteszben, ahol Qwer személyes tárgyait
tartotta. Nem kellett sokáig kutatnia, még talált egy
kis tintát, és néhány papírfecnit. Visszasietett
az emberhez, majd írni kezdett. Betűi nagyon furák, de gyönyörűek
voltak. Mikor kész volt letette maga elé a földre. Szétszabdalt
nadrágjának zsebéből kivett egy apró tárgyat,
ami nagyon hasonlított egy homokórára. Átnyújtott
Qwernek az írással együtt.
- Ezzel mit csináljak? - kérdezte a kocsis.
- Tedd el őket. Menj be a Fehér Erdőbe…
- Nem megyek oda soha! - szakította félbe Qwer a tündét
- Gandorel Ioreth király megöletne, ha megtudná, hogy
betettem a lábam.
- Ne fog megölni. Apám megbékélt az emberekkel.
- Apád? Gandorel az apád?
- Igen, de ez most nem fontos. Szóval akkor bemész az
erdőbe. Tartsd kezedben végig ezt az endelt. - átnyújtotta
a kocsisnak a tárgyat - A tündék azt fogják hinni,
hogy én értem haza, és néhányan a város
szélén várnak majd. Ha kérdezik ki vagy mutasd
meg ezt a levelet nekik. El fognak kísérni apámhoz.
Neki ugyanúgy mutasd meg a levelet.
- És akkor mi lesz?
- Olyan kocsit és lovakat fogsz kapni, amiről még álmodni
sem mertél. Kocsid aranyból lesz, és Handorio legjobb
lovai húzzák majd.
- Miért adna nekem ilyen ajándékot apád?
- Mert vagyonodat áldoztad egyetlen fia megmentéséért.
Ez neki mindent megér.
Qwer nem tudott mit szólni. Egyszerűen nem hitt
a fülének. Egy nap alatt teljesen megváltozott az élete.
Eddig egy egyszerű kocsis volt, aki hirtelen nincstelen lett, majd a világ
legszebb kocsiját kapja meg. Nem tudta, mit mondjon. Valamit akart
mondani a tündének, de szó nem hagyta el a száját.
- Köszönöm. - nyögte ki végül, alig
hallhatóan.
- Én köszönöm. - mondta Bël, megveregette
Qwer vállát, majd felállt, és visszament Horiqhoz.
Teljesen megfeledkeztek arról a két fogolyról,
akik még mindig a kocsiban voltak. Qwâmbii odament, kinyitotta
az ajtót, és egy összeszurkált hulla esett ki a
földre. Testébe több száz vessző fúródott.
A másik ember szerencsésebb volt. Ő csak
három találatot kapott. Kettőt a lábába, a harmadikat
pedig a vállába. Qwâmbii, habár utálta
ezeket az embereket, most az egyszer segített neki. Óvatosan
vonszolta ki az útonállót a földre, nehogy még
súlyosabb legyen a sérülése. Lefektette a másik
mellé, de meggondolta magát, és inkább odahúzta
Horiq közelébe. A bűnöző csak nyögött, de értelmes
szót képtelen volt kimondani.
Mikor odaértek Bël elszörnyedve nézte
az embert. Ez az, aki néhány napja még az erdejét
akarta tönkretenni. Most meg itt fekszik előtte, tehetelenül. Sorsáról
két ember és egy tünde dönthet, amikor nemrég
még tőle félt fél Handorio. Ennyi idő alatt megváltozhat
az ember helyzete. Qwâmbii is most döbbnet rá, hogy ő is,
ugyanúgy mint ez az ember itt egy homokszem a sivatagban. Hiába
vinne végig hatalmas tetteket egyedül, attól ő még
ugyanolyan halandó ember, mint a többi.
- Mit csináljunk vele? - kérdezte az ifjú harcos
Bëltől.
- Nem tudom. - válaszolt - Meg kellene gyógyítani,
mert egy ember életéről van szó. De hagyhatnám
meghalni, mert eddig ő is ártott nekem. Bosszuljam meg sérelmeimet,
vagy tegyek jót neki?
- Bosszú nem mindig megoldás. Lehet, hogy ez az ember
ott sem volt a csatában. Lehet, életében soha nem ártott
neked, sem nekem. Lehet, hogy ontotta az emberek vérét, lehet,
hogy egyre sem emelt kezet. Lehet, hogy nagyvezér, lehet, hogy mások
parancsait teljesítette. Nem tudunk róla semmit.
- Ez így van. Meggyógyítom.
Bël felállt és odasétált
a csomagjához. Kivett belőle két tenyérnyi zacskót.
Indult volna vissza, hogy megetesse füveit a sebesülttel, de Qwâmbii
arcáról tisztán leolvasta, hogy semmi értelme.
Bël ettől függetlenül odament, lehajolt a sebesülthöz,
és megrázta a fejét. Letérdelt a rángatózó
ember elé, és megfogta a homlokát. Izzott mint a parázs.
Már nem tehettek semmit. Teste lassacskán lenyugodott.
- Köszönöm, barátaim! - mondta az ember.
Több szó már nem hagyta el a száját. Ott
halt meg a puszta közepén, névtelenül.
Bosszús nap virradt Tardun városa felett. A nép elkeseredve
hallgatta, hogy az útonállók megszöktek a városfal
alól. Újabb támadásoktól rettegtek. Katonák
váltották egymást a falakon, földön.
Tardun főkapitánya Trerner elsőfokú készültséget
rendelt el. A várfalokon százával sorakoztak a katonák.
Tartottak az ismeretlen ellenség ismeretlen képességeitől.
A tarduniak csak egy gyors villanást láttak, majd egy zöld
füstfelhőt. A „támadók” köddé váltak.
A védők közül senki nem tapasztalta még a mágia
erejét. Többen csak egyszerű csatákban voltak járatosak,
nem a gigászi ütközetek heves harcaiban
- Történt valami érdekes, katona? - kérdezte
egyik beosztottjától a kapitány.
- Semmi nem történt, uram! A táj nem változott
tegnap este óta. - jelentette a fehérkalapos katona.
Trerner kapitány nem szólt többet,
hanem inkább kirendelt egy századot a vár elé,
hogy összeszedjék a nyilakat. Egy másik század
készenlétben állt a bástyákon, támadástól
tarva. A katonák készek voltak nyilak ezreit zúdítani
újra az ellenségre, akiről semmit nem tudtak.
A vesszők összeszedése, és a lovak
tetemeinek eltávolítása száz katonának
nem okozott gondot.
A nap többi része gondtalanul telt. Az ismeretlen
támadók nem mutatkoztak. A katonák kezdtek megnyugodni
a falakon, és a városban is többen emlegetni kezdték,
hogy elmúlt a veszély.
Pordeg ezredes a kapunál beszélt meg találkozót
Trernernel. A főkapitány szokásához képest késett
tíz percet.
- Mit akar mondani, ezredes úr? Kérem gyorsan mondja,
mert a qethtel is találkozóm van. - sürgette Trerner Pordeget.
- A fokozott készültséget vissza lehetne mondani.
Mostmár nem fenyeget veszély.
- Miből gondolja ezt, ezredes? Ezek a gazemberek bármelyik pillanatban
ránktörhetnek. Egy percig sem vagyunk biztonságban. Nem
hogy visszavonni, de megerősíteni kell a védelmet!
- Ahogy gondolja uram. De ezek csak négyen voltak. Nincs értelme
kinn tartani egész századokat, de ha maga ezt így látja
jónak, nem ellenkezek.
- Úgy van! Vitának nincs helye! Nem látta, miként
tűntek el szemünk elől? Itt én vagyok a vezető, nekem engedelmeskedik
mindenki!
Trernert elfogta a hatalomvágy, nem bírta
türtőztetni magát. Fáradt volt, nem aludt az elmúlt
harminckét órában egy szemhunyásnyit sem. Ilyenkor
a bölcs és meggondolt kapitány ingerültebbé
és megfontolatlanabbá vált. Majdnem lekevert egy pofont
kedvenc ezredesének, csak azért, mert volt egy ötlete,
ami ütközött az ő elképzeléseivel.
- Uram! - üvöltötte egy hatalmas termetű katona a bástyáról.
Mire kimondhatta volna amit akart, már érezték,
hogy valami hatalmas test közeledik feléjük. Nem láttak
és nem hallottak semmit, csak a katonák egyre erősödő
elkeseredett kiáltásait. Többen bedúzódtak
a mellvéd alá, de voltak akik fegyvereikhez kaptak. Mindez
a pillanat törtrésze alatt zajlott le. A közeledő test hatalmas
robajjal, nagy recsegés-ropogás közepette tört darabokra
Tardun hatalmas vaskapuján.
Trerner és Podreg jó hadvezetőkhöz híven felrohantak
katonáik közé. Erős lábaik pillanatok alatt felvitték
őket a jobb oldali bástya tetejére. Onnan már mindent
láttak.
A táj nem sokat változott. Egy kis fekete pontot láttak
valahol a messzeségben, és a tegnapi kocsi darabjait a kapu
alatt. Ekkor döbbentek rá mindketten, hogy az volt az a valami.
De mit keres ez itt? Egyikük sem tudta volna megválaszolni ezt
a kérdést.
- Katona! Egy távcsövet! - utasította egyik beosztottját
Trerner.
A katona futtában még válaszolt egy
„Igen, uram”-mal, de már rohant is a szerszámért, amivel
hamar vissza is tért, és Trerner kezébe nyomta. A kapitány
gondterhelt arccal belenézett. Azt a kis fekete pontot kereste, amit
az előbb látott. Hiába volt tapasztalt katona, nem tudta mit
csináljon. Az a rongyos ember – aki az imént egy szekeret vágott
hozzá városa falához – bőven lőtávolságon
kívül állt. Arra már tegnap rájött,
hogy nem egy egyszerű útonálló banda akart betörni
Tardunba. Csak állt, támaszkodott a mellvédre, és
az idegent bámulta.
Amaz mozdulatlanul állt még egy darabig,
majd megindult a fal felé, lassú, kényelmes léptekkel,
mintha nem is egy több száz fős hadsereg állna előtte,
hanem mintha csak ebédre lenne hivatalos.
A katonák vérben úszó, harcra
éhes szemekkel figyelték a mágus minden mozdulatát.
A könnyed kis séta az ő szemükben most fenyegető vésznek
tűnt. Trerner sem tűrte sokáig, hamar kiosztotta a parancsait, amikkel
mindenkit készenlétbe állított. Mikor Horiq már
lőtávolságon belül volt elordította magát:
- Öljétek meg!
Katonáinak sem kellett többször mondani.
Ezer íjból szállt ki az nyílvessző írtóztató
sebességgel, mind egyenesen a mágus felé.
Horiq meg sem próbált kitérni a halálhozó
fadarabok elől. Tökéletesen érezte az összes vesszőt.
Számára az idő százszor lassabban telt, mint egy másik
ember számára. A nyilak is csak lassan, szemmel követhetően
közeledtek hozzá. Ebben a szinte kábult állapotban
egy milliós fős hadseregnek sem lett volna esélye ellene. Bármely
ütés elől kitérhetett, és mire az ellenség
észrevette volna, már mind a földön feküdt volna.
Holtan.
Most eszébe sem jutott, hogy ártani fog
a tarduniaknak. Csak egy kicsit megleckézteti őket. A szert Bël
adta neki, de azt nem árulta el, hogy miből készült. Titkos
tünde módszer, amit még azoknak az embereknek sem lehet
elmondani, akik a legtöbbet tették értük.
Horiq most nem foglalkozott a szer összetevőivel,
csak a vele szembejövő nyilakkal. Már-már megközelítette
az első, mikor ő egy hirtelen mozdulattal megragadta azt, és földre
ejtette. A többiekkel hasonlóan bánt el. Szinte erdőt
csinált a vesszőkből, ahogy ejtette le őket. Közben haladt is,
egy pillanatig nem feledte, mi volt a célja. A szer hatására
érzékei is kifinomultabbakká váltak. Már
messziről látta az elkeseredett védők arcát, ahogy próbálják
őt elpusztítani, eltörölni a világról, egyszer
és mindenkorra. Pedig azok a szerencsétlenek azt sem tudták
kivel van dolguk, csak lőttek.
Horiq nem unta meg ezt a játékot. Úgy
szedte le a repülő vesszőket, mint mások az almát a fáról.
Sok idő telt el, mire a falhoz ért, de nem érezte.
Már a fal alatt állt, de a katonák csak sorozták.
Horiq tűrte még egy ideig, majd mikor már megunta a dolgot
gyorsan elmormolt valamit. Hatalmas füst kerekedett, majd megindult
felfelé. A katonák ekkor már elengedték fegyvereiket.
Valami azt súgta nekik, hogy menekülniük kellene, de végül
ezt nem tették meg. Csak bámulták hatalmas szemekkel
az egyre magasodó füsttornyot. Mikor az elérte a fél
komenkes magasságot, a füstfelhő szétvált és
két óriási sárkányként fordult
már meg, és haladt egyenesen a várfal felé. A
védők közül többen elmenekültek, a bátrabbak
kardot ragadtak, hogy majd szembeszállnak a szörnyekkel, és
voltak, akik már beteljesedettnek látták sorsukat. Ők
csak mozdulatlanul álltak, és nézték az eget,
gondolták, ha már úgyis meghalnak, lássanak valami
szépet életük végén.
A védők csoportokba verődtek, így próbálták
elpusztítani a közelgő vészt. Kardjukat a magasba tartották,
majd egy közös csatakiáltással várták
a véget.
Hirtelen ahelyett, hogy a sárkányok egy
falatra lenyelték volna a katonákat, porrá lettek, és
esőként hullottak a védők fejére. Többen hitték,
hogy a másik ölte meg a szörnyeket, de rá kellett
jönniük, hogy nem így van. Mire mindenki elmondta, hogy
nem ő volt, szinte megfeledkeztek az ellenségről. Mikor észrevették
már hárman álltak a kapu alatt. Az Örökösök
szinte bamba tekintettel bámultak felfele, valami reakcióra
várva. A szer hatása elmúlt, úgyhogy Horiq most
ugyanaz a mágus volt, mint egy órával azelőtt.
Beletelt egy időbe, mire Trerner kapitány kinézett
a mellvéd mögül. A sereg vezetőjének eszébe
sem jutott újra riadóztatni embereit. Hiába volt csupán
illúzió, amit az imént láttak, gondolhatta, hogy
a mágus képes lehetett más dolgokra. Ez után
az ijesztgetés után nem nagyon akadt már ember, akinek
lett volna mersze szembeszállni Horiqqal. Hiába kell életük
árán megvédeniük a várost, a nép
inkább átadta volna a támadóknak, mintsem, hogy
ilyen szörnyű halált haljanak. Ennyire talán nem voltak
bátrak a tarduni katonák.
Horiq amint meglátta a kapitányt odakiáltott
neki:
- Mi lesz? Beengedtek minket, vagy kértek két igazi sárkányt?
Barátaitok vagyunk, higyjétek már el! Nem akarunk kirabolni
titeket!
- Akkor miért támadtatok ránk? - méltatlankodott
Trerner.
- Rátok támadtunk? - csodálkozott a mágus
- Ha jól emlékszem ti voltatok azok, akik nyilazni kezdtetek
ránk, minden kérdezősködés nélkül.
Vagy talán tévedek?
A kapitány nem volt hajlandó elismerni hibáját.
- Kötelességünk megvédeni a várost.
- kezdte újra a hivatalos szövegével - Nem engedhetjük
meg, hogy bárki kárt tegyen benne.
- Igaz, - válaszolt mostmár mérgesebben Horiq
- de nektek az ellenségektől kell megvédeni a várost,
nem a barátoktól!
- És barátok küldenek sárkányokat
egymás ellen? - akadékoskodott a kapitány.
Horiq kezdte elveszteni a türelmét. A többiek
nem próbálták megállítani. Bíztak
benne, hogy a mágus tudja mit csinál, és helyesen cselekszik.
- Ha esetleg nem vetted volna észre, a sárkányok
köddé váltak. Csupán egy illúzió
volt. Nem evett meg senkit, seregedből egyetlen ember nem sérült
meg, teljesen egészséges mindenki. És most legyél
szives beengedni minket, mert sürgősen el kell jutnunk Irgunonba!
Horiq körül vibrált a levegő. A mágus
dühe kiterjedt mindenre, ami élt és mozgott. Úgy
érezte hogy ha most sem engedi be a kapitány, mindenféle
szer nélkül szétrombolja a várfalat. Akkor pedig
megsérül egy pár ember, és nem marad mindenki egészséges,
mint az első támadás után. Igaz, ebben akkor sem lett
volna igaza, mert egy újonc katona, amikor kirántotta a kardját
a sárkányok ellen, megvágta a kézfejét.
Ő már semmiképp nem maradt épen. Sebét a szörnyek
eltűnése után nyomban bekötözték.
Nem sokkal a vita után végre megnyílt
Tardun kapuja az Örökösök előtt. A katonák a kapu
két oldalára állva figyelték, és kísérték
végig az utazókat, akik nem igazán tudták, hogy
merre menjenek. Ahogy beléptek a városba, már közvetlenül
a fal mellett házak sorakoztak. Valószínű, hogy egyszerűbb
munkások, kézművesek lakhattak bennük. Sokszínűségüknél
csak kis méretük volt érdekesebb. Egy megtermettebb ember
nem biztos, hogy befért volna rajtuk. Ha nem álltak volna előttük
a lakóik, akkor az idegen szemlélő nyugodtan hihette volna,
hogy félszerzetek lakják ezeket a fura kis kunyhókat.
Ahogy haladtak beljebb, az épületek is kezdtek
megváltozni. Tardun utcáinak szerkezete egyszerű volt: az Örökösök
most a főutcán haladtak, ami egyenesen a kikötőig vezetett. Ebből
ágaztak el a kisebb utak, melyekben furcsa módon nem kis családi
házak, hanem nagy háromemeletes épületek álltak.
Ez az építészeti forma annyira eltért a Handorioban
megszokottól, hogy az utazók is csak bámulni tudták.
Horiq volt az egyetlen, aki már járt Tardunban, neki nem nyújtott
újdonságot a város.
Most ezeknek a kis utcáknak a bejáratait
emberek állták el, így az Örökösök
csak a főút mentén haladhattak egyenesen. Igaz, azt nem tudták,
merre mennek, így inkább csak sétáltak. Gondolták,
esetleg szóba elegyednek valakivel.
Ahogy így járták a várost,
megláttak egy táblát az utca egyik oldalán. Ez
már a város központja lehetett: itt a házak külső
falai gyönyörűen meg voltak munkálva, faragott szobrok díszítették
őket. A táblán egy kabát volt feltüntetve.
- Szabó! - kiáltotta Bël - Nem veszünk új
ruhát?
Több mint egy órát álltak bent
az üzletben, csak hárman. A szabó is kinn volt a főutca
mentén, és bámulta a jövevényeket. Elég
sok idő elteltével jutott el a hír hozzá, hogy az idegenek
befordultak a boltjába. Odaszaladt, és sűrű bocsánatkérések
közepette kiszolgálta a jövevényeket.
Olyan kényelmes ruhában, mint amilyet most
vásároltak, még Bël sem járt soha életében,
bár öltözetük egyszerű volt és nagyon hasonló,
mint előtte. Qwâmbii testét egy egyszerű sötétzöld,
erdőjáráshoz tökéletes nadrág – derekán
egy sötétbarna, fémcsatos bőrövvel – és egy
kék, belsőzsebbel ellátott szövetfelső fedte, és
bár a pénzük megengedte volna, díszítés
nem volt egyik ruhadarabján sem. Lábán maradt a régi
csizmája, amit még kiskorában kapott, és időközben
belenőtt a lába, és amely lábbelitől a világ
minden kincséért sem vált volna meg.
Horiq új ruhája is nagyon emlékeztetett
az előzőre, csak annyi különbség volt, hogy most a köntös
hátán nem díszelgett a Haron rend címere. Régi
csizmáját már teljesen elhasználta, így
most újat vett: a régi bordó volt, az új fekete
lett, s a sötétkék, új nadrágjának
felhajtókája alól tompán fénylett.
Egyedül Bël ruhája volt eltérő
az előzőtől. A tipikus csipkézett tünde ing helyett most „emberibb”
ruhát hordott, hasonlót, mint Qwämbii. De hosszú,
zöld kabátjától nem akart megválni. Viszont
amikor észrevette, hogy a hátán akkora lyuk van, hogy
Mardendor ki-be sétálhatna rajta, akkor meggondolta magát:
vett egy hasonló hosszú bőrkabátot, csak barna színűt.
Bár tetszett neki, de ez kevésbé idézte szeretett
erdelyének színét. Ezenkívül fejére
sapkát húzott, hogy az emberek ne nézzenek rá
gyanakvó tekintettel.
Amikor újra kiléptek az utcára, az
már teljesen üres volt. A hadsereg szétoszlatta a tömeget.
- Várjatok meg itt! Beszélek egy kicsit ezzel a kapitánnyal...
- mondta a társainak a mágus, azzal visszament a várfalhoz
igen közel eső vezetői szálláshoz.
Ez a beszélgetése Trernerrel igen hosszúra
nyúlt. Megnyugtatta, hogy tényleg nem akartak ártani
senkinek, és hogy nem vágynak hatalomra, se pénzre,
csak egy hajót szeretnének kölcsönözni, ami
elviszi őket Irgunonba. A kapitány látszólag teljesen
megnyugodott, és ezzel együtt Horiq is.
Mikor visszatért társaihoz, azok már
alig győzték várni. Ma már nem mehettek tovább,
a kikötő üres dokkjait nyugodt hullámokkal mosta a tenger.
Mindannyian álmosak voltak, így elindultak valami szálláshelyet
keresni, ahol megalhatnak egy estére. Azt sajnos egyikük sem
tudta, hogy hol találnak fogadót ebben a városban.
Tardun sötét kis utcáin bolyongtak, amelyeken egy árva
lélek sem volt már, és most ezek ilyen kietlenül
nagyon is kísértetiesnek látszottak. Néhány
ablakon még kiszűrődött a pislákoló kandalló,
vagy a benn égő gyertyák fénye, de mindezek távolinak,
ridegnek látszottak a hűvös, párás esti levegőn
keresztül. Az utazók vártak már valami kényelmes,
meleg helyre, ahol meghúzhatják magukat, ám egyelőre
nagyon úgy látszott, hogy csak a nyirkos, nedves utca marad
nekik erre az éjszakára.
Az utca eddig is halvány fényei szinte teljesen kialudtak,
és a teljes, nyomasztó sötétség ráborult
Tardunra. minden utcából nyílt egy másik, már
teljesen elvesztették az irányt, amit kitűztek maguk elé,
és már csak azzal próbálkoztak, hogy kijussanak
a főutcára újból, hogy majd onnan valaki megmutatja
nekik a legközelebbi fogadóhoz vezető utat, persze ha akad valaki
ebben a késői órában, aki nem az igazak álmát
alussza.
Már-már kezdték feladni a reményt, és
inkább úgy dönteni, hogy egy árokban alszanak,
amikor megláttak egy korsót az egyik cégértáblán.
- Végre. - sóhajtott fel Qwâmbii.
Egy félreeső sarki asztalhoz húzódtak
a fáradt utazók. Úgy érezték, hogy egy
kis pihenésnél jobban semminek sem örülhetnének,
mert nagyon megviselte őket az éjszakában való járkálás,
és az előző időkben megélt félelmek.
A fogadó nem volt nagy, de annál több
ember tartózkodott benn. Négy asztalt helyeztek el egymással
párhuzamosan, mögöttük egy pult állt, ahol a
kocsmáros mérte az italt. A pulton hordók sorakoztak,
mindegyikben különböző italok; a legerősebbtől a gyengébbekig.
A falakról több helyen a vakolat is leomlott, az ablaküvegek
töröttek voltak sok keretben. A pult mögött közvetlen
egy lépcső vezetett fel a második emeletre, ahol a vendégek
aludtak. A fényt a falon elhelyezett fáklyák adták,
amik nem tűntek valami biztonságosnak. Ha valaki leverné őket,
könnyen leégethetné az egész várost. A könnyű
fapadló hamar lángra kaphat, és így az egész
fogadó porig éghet. A tarduni házak szorosan egymás
mellé épültek, s mivel nagyrészt fából
volt mind, a tűz gyorsan elterjedhetett volna, s a hatalmas kikötővárosból
nem maradna meg más, mint hamu és por, meg a füsttől fekete
kőépületek. Meg persze Qwâmbii, de ezzel a képességével
még nem volt tisztában.
A teremben tömény alkohol szaga keveredett a hányás
gusztustalan bűzével. Sokan a földön fetrengtek, részegen.
A sört korsószámra vedelték, énekeltek,
kiabáltak. Az utazók agya ezeket a külső zajokat már
nem bírta felfogni, de nem is igazán érdekelte őket.
A falon lévő táblára néztek, és rendeltek
egy-egy pinon energiaitalt. Egyikük sem tudta, hogy miből van, de most
bármit megittak volna, ami valami kis erőt ad nekik. A legfáradtabb
Qwâmbii volt. Neki - habár kitartásáról
híres volt - nem voltak olyan képességei mint egy tündének,
vagy egy mágusnak. A medáljától eltekintve egy
kis egyszerű katonának tartotta magát, mint ahogy az is volt,
bár fizikumában, szellemi képességeiben a legjobbakkal
vetekedett - hacsak nem ő lenne a legjobb. Ezzel a kérdéssel
sohasem foglalkozott, nem akarta másokkal elhitetni: igen, ő a legjobb.
Minden tettével saját magát, és saját
magának akarta bizonyítani, hogy igen, érdemes arra
az életre - és most már küldetésre is -,
ami neki jutott. Gyorsan felhörpintette az italát, de nem vett
észre magán semmilyen változást. „Energiaital…
az… egy vacak kotyvalék! Ezt neked!”, gondolta a fogadósra
nézve ingerülten.
Egy negyed óra múlva már rég
üresen álltak a „csodaszeres” poharak, de nem volt sok kedvük
felállni és elmenni a szobájukig. Ültek szótlanul,
és fáradt tekintettel nézték a egymást,
majd többieket, később a fogadót, majd megint egymást.
Egyiküknek sem volt semmi mondanivalója, a mai napi dolgokat
együtt élték meg. A fáradság elhatalmasodott
testükön, és emellett Horiqnak nagyon rossz előérzete
volt. Azt nem tudta megállapítani, hogy ez mikorra vonatkozik,
milyen súlyú a dolog, és hogy kit fog érinteni.
Friss elmével tisztán megmondta volna, de most ebben a kimerült
állapotban nem. Próbált koncentrálni, de nem
sikerült neki, érzékei el voltak tompulva. Bël varázsitalának
a mellékhatásaként mágikus képességei
meggyengültek, egyszerű emberré vált néhány
órára a hatalmas mágus.
Az emberek jöttek-mentek, sokan egymásra támaszkodva.
A bejövők hamar leitták magukat. Egy tengerész kinézetű
alak majdnem összeverekedett egy kis torzomborz emberkével, amiért
amaz lehányta a cipőjét. A kocsmáros oda sem figyelt
rájuk, nyilván megszokott dolog volt itt a dulakodás.
Az utazók figyelmét mindez szintén elkerülte. Azt
sem vették észre, mikor bejött az ajtón egy hatalmas
termetű, tagbaszakadt, félszemű, igen megviselt ruhájú
ember. Odalépett a pulthoz, nyakonragadott egy toprongyos embert,
és egy kézzel a földhöz vágta. Amaz észre
sem vette ezt, a padlón hasrafordult, és elaludt. Az alkohol
annyira elnyomta a tudatát és ártalmatlanná tette
érzékeit, hogy azt sem vette volna észre, ha porrá
zúzzák a csontot a kezében. A hatalmas ember elvette
a pultról a külön neki odakészített korsókat,
majd megindult az utazók felé. Közben egy-két fetrengő
emberbe bele-bele rúgott.
Mikor odért az asztalhoz, kérdőn, de gonosz
mosollyal nézett a békésen bambuló utazókra.
Izmost karjait befeszítette, de nem érte el vele azt a hatást,
amit akart.
- Mit csináltok a helyemen? - kérdezte, hangja az egész
fogadót betöltötte, kalapácsként törte
meg az eddigi nyugalmat.
- Mi az, hogy a te helyeden? - kérdezett vissza Bël, aki
talán mindenkinél frissebb volt - Nincs ideírva a neved.
- Elhallgatsz hegyesfülű! Takarodj innen vissza az erdődbe, vagy
velem gyűlik meg a bajod! - ordította rekedtes hangján
az ember.
- Keress magadnak másik helyet, itt mi ülünk a barátaimmal,
nehéz napunk volt, fáradtak vagyunk.
Az ember – akit amúgy erős túlzással
sem lehetett volna bölcsek bölcsének nevezni –, elvesztette
a maradék türelmét is. Megfogta a tündét a
gallérjánál, és felemelte anélkül,
hogy Bël védekezni tudott volna.
- Itt én mondom meg hogy ki hova ül, - kezdte hangosan
- nem egy ilyen mocskos kis hegyesfülű, mint te! Megértetted?!
Ekkor már az egész kocsma őket figyelte,
és halkan mondogatni kezdtek egy nevet: Graksh. Egyre hangosabban
éltették a félszeműt.
Bëlnek nem nagyon tetszett a helyzete, de hiába
próbált szabadulni nem sikerült neki. Mire Horiq és
Qwâmbii felfogta, hogy mi történik, már elkéstek.
Két kis talpnyaló kinézetű ember egy-egy kést
szorított torkuknak. Nem volt mit tenni, tétlenül kellett
nézniük, hogy társuk hogy küzd az óriással.
Graksh hamar megunta a tünde kézben tartását,
egy hatalmasat rúgott hát ellenfelébe. A közönség
örjöngött, áldották a félszeműt. Bël
három komot repült, majd a falnak csapódott háttal,
és a vakolat nyári záporként hullott a fejére.
Nem sérült meg, mert szerencséjére csomagját
nem vette le a hátáról. Ott ült a fal tövében,
Graksh meg éljeneztette magát. Bël neveltetésével
annyira ellentétes volt ez a cselekedet, annyira irritálta
az ifjú tündét, hogy már-már a vérét
kívánta bántalmazójának. Egy pillanatra
félretekintett, és észrevette, hogy barátai fogságban
vannak. Ekkor az ifjú tündét életében először
elöntötte a méreg. Egy nagyon gyors mozdulattal előkapta
a hátáról íját, szempillantás alatt
felajzotta, és vesszőt helyezett bele. Fenyegetően Graksh felé
tartotta.
- Csak nem akarod a nagy Grakshot meglőni azzal a kis játékíjjal,
hegyesfülű? - incselkedett a nagydarab ember, aki egy cseppet sem tartott
az idegentől.
- Csak egyet szólj még, és megesküszöm,
hogy hamarabb temetnek el, mint ahogy engem, vagy társaim bármelyikőtök
akár csak egy újjal is bánthatna! - vicsorgott a tünde.
Szemei összeszűkültek, és hideg merevséggel egyenesen
Graksh fejének szegezte a fegyverét.
- Túl jó szíved van ehhez hegyesfü... - nevetett
sátáni kacajával az óriás, de mire befejezhette
volna a mondatát, a nyílvessző már kirepült. Mikor
elhagyta az íjat, Bël már újabbakat feszített
a húrra, de most nem egyet, hanem kettőt. Az előbbi vessző meg repült,
repült az ember felé, majd az arcán fúrta át
Graksh fejét, pontosan a sérült szeme alatt. A hatalmas
ember hanyattvágódott a rossz padlón, és gonosz
lelke tovaszállt a másvilágra, le a Holtak Tavának
kikötőjébe.
Még el sem terült Graksh a földön,
már másik két vessző repült ki az ifjú tünde
íjából, és ezek is pontosak voltak. A két
talpnyaló egyszerre ejtette ki kését a kezéből.
A vessző átadta lendületét a két ember fejének:
hatalmas koppanással csapódott fejük a falnak. A fehér
mész – már ahol még megmaradt – vérrel átitatódova,
piros színűvé vált. Oredzabur halott tava három
lélekkel gazdagodott egy pillanat alatt.
Az emberek elhalgattak. Már csak néhány
részeg kiabálta Graksh nevét, ők egész éjszaka
óbégattak volna, ha hamar nem rakták volna ki őket a
fogadóból.
A történtek után Horiq gyorsan felállt,
kezet fogott Bëllel, majd odament a fogadóshoz, és elkérte
tőle a szobák kulcsát, amit az remegő kézzel nyújtott
át neki. Felmentek az emeletre, és bementek a kijelölt
szobába, ami szinte üresnek látszott. Egy kis ablakon
át jött be a szobába ugyanaz a sötétség,
ami az utcákon is úrrá lett, mikor leszállt a
nap. Négy ágy volt bent, semmi más. Ágyneműt
sehol nem találtak, csak egy öreg deszkákból
összekókányolt ágyat, ami szalmával volt
bevetve. Az utazókat ez most nem érdekelte, gyorsan levetették
magukat az ágyakra. A nap tetőpontjaként Qwâmbii alatt
össze is törtek a deszkák. Felállt, álmosan
átsétált a másik, szabadon hagyott ágyra,
most már óvatosabban. Ez is recsegett-ropogott alatta, de megtartotta.
Kényelmetlen volt mindannyiuknak, de nem sokáig érdekelte
őket, mert kis időn belül elnyomta őket az álom. Gondolataik
eltűntek, de reggel visszajöttek. Azon a reggelen, amelyen végre
elhagyják ezt az országot, amely egyébként mindannyiuk
szívéhez nőtt valamilyen formában.
A nap nem sütött ki ezen a nyomasztóan
felhős reggelen, s így az utazókat nem volt mi megzavarja álmában,
ha az utcán kurjongató gyerekek nem ébresztették
fel őket. Legelsőnek Bël kelt fel, és amíg a többiek
aludtak, ő álmosan nézte a várost az ablakon keresztül.
Nem sokkal később felébredtek a többiek
is. Hamar összeszedték a batyuikat, körbenéztek,
hogy nem hagytak-e ott valamit, aztán kimentek. Az ajtó nyikorgott
egyet, majd becsukódott. Soha többet nem látta ezt a három
utazót.
Lent a kocsmarészben nem volt egy áldott
lélek sem. A kocsmáros kint kiabált a gyerekekkel az
utcán. Graksh és a másik két ember teteme még
mindig ott feküdt, ahol tegnap véget ért életük.
A vesszőket sem húzták ki a fejükből, vérbe fagyva
hevertek. Az utazók hátán végigfutott a hideg.
Nem bírták tovább nézni, inkább sarkonfordultak,
és elhagyták a fogadót.
Pontosan nem tudták, merre kell menni a kikötőbe,
egyedül Bël fülére hagyatkoztak, aki ekkora távolságból
az utca zsibongásából is kihallotta a tenger zúgását.
Követték hát az irányt, közben bele-bele botlottak
különböző furcsa emberekbe. A köpcös öregasszonyoktól
a délceg lovagokig mindenféle népek lepték el
Tardun utcáit. Nem sok időn belül kiértek a tengerhez,
de nem a kikötőhöz. Ez egy homokos part volt, ahol sok vidám
kisgyerek ugrált a tiszta tengervízben. Nem törődtek a
rossz idővel, sem a Gonosz fenyegetésével, gyerekek voltak
még, fel sem fogták mi történik a világban.
Az utazók nézték egy kicsit őket,
majd elindultak a kikötő felé. A hajók árbócai
egyre közeledtek, egyre nagyobbak lettek. Mindannyian érezték
az út súlyát. Nem nagyon akartak elszakadni ettől a
földtől; várták is ezt a pillanatot, meg nem is. Azt a
pillanatot, amikor a hajó elválik a szárazföldtől,
és kifut a végtelen óceánra, hogy egy teljesen
idegen, új földön rakja le őket.
Az első hajó, amihez odaértek egy halászhajó
volt. Horiq meg sem kérdezte, hogy elviszi-e őket Irgunonba, tudta,
hogy az öreg halász nem vágyik már kalandokra.
A következőket már egyesével megkérdezte. Többen
mondtak neki nemet, sokakkal nem tudott megegyezni. Volt aki Friingo király
éves jövedelmét kérte volna el az útért.
Sajnos az utazóknak összesen nem volt ennyi pénzük.
Egy másik hajókapitány Horiqot és Qwâmbiit
elvitte volna, de Bëlt nem. Erre az ifjú tünde dühös
lett, és ha a mágus nem tartja fel, belelöki a kapitányt
a vízbe. Másoknak már az arcáról leolvashatták,
hogy nem megbízhatóak, sokszor pedig a hajó nem bírta
volna az utat.
Délre végignézték az összes
hajót, összesen kettőt találtak az egész kikötőben,
akivel meg tudtak volna állapodni. Dönteniük kellett: a
drágábbat, de jobb minőségűt, vagy az olcsóbbat,
de kevésbé biztonságosat választják. Az
előbbinél maradtak. Úgy gondolták, hogy ha Irgunonon
találkoznak Ametÿs hercegnővel, akkor ő majd biztosítja
nekik a szállást, nem lesz szükségük több
pénzre. Odaadták hát az összes pénzüket
a kapitánynak, aki boldogan tette zsebre. Udvariasan köszöntötte
utasait, amjd kijelentette, hogy a hajó csak este indulhat, mert még
hiányos a felszerelése. Az utazók felajánlották
segítségüket, de a kapitány nem fogadta el. Tartott
attól, hogy vissza fogják kérni a pénz egy részét
a munkáért cserébe.
Így hát nem akadt semmi tennivalójuk.
Leültek a partra, és nézték a hajókat, a
tengert. Az öreg vitorlák tanuskodtak a hajók koráról,
óceánokat, világokat bejárhattak valamikor, amikor
még béke honolt. Olyan messzire juthattak el, ahova sokaknak
még a képzelete sem ér el. Olyan kalandokat élhettek
már meg, amiket az öregek mesélnek unalmas téli
estéken. Bëlnek és Qwâmbiinak teljsen új
élmény volt a tengeren utazás, hiszen soha életükben
nem jöttek ilyen messzire otthonuktól. A tünde életében
nem látta még a tengert, egy új fantasztikus élménnyel
lett gazdagabb. Igaz, vizen utazott már, mikor a Hajnal-patakon csónakázott
Endariëllel. Qwâmbii már látta a tengert, számára
nem volt újdonság. Sokszor ment el a Qryxi-öbölbe
fürdeni. Sokszor kilátogatott a partra, mert azt hallotta, hogy
ott élnek furcsa, sárkányszerű lények, melyek
jártak a többi elveszett földjén bolygójuknak.
Többször órákig kémlelte a vizet, de mindig
eredménytelenül. A lények soha nem mutatkoztak. A fiú
ilyenkor szomorúan ment haza, és megfogadta, hogy soha nem
hisz semmilyen mesében. Ez addig tartott, míg újra nem
hallott valamit a lényekről, ami felkeltette az érdeklődését.
Ilyenkor újra kiment a partra. Hajón soha nem utazott, Handorio
Szent Földjét soha nem hagyta el, egy pillanatra sem. Katonatársaival
ellentétben a Gonosz Földre sem ment át, sőt, ellenezte
a „tisztogató” hadjáratokat. Emberpocséklásnak
gondolta, és nem sokkal később, de sok katona halála
után a vezetőket is meggyőzte. De hol van már a Határvidék?!
Nagyon régen elhagyta már azt, most itt ül a parton, és
várja, hogy elhagyhassa azt a földet, amiért eddig életét
áldozta, azért, hogy ezek után az életét
áldozza más földön, országáért.
A hajó lassacskán készen állt
az indulásra, és a kapitány megadta a jelet a beszállásra.
Libasorban lépkedtek fel a hajóra, amikor hirtelen hatalmas
kiabálást és lódobogást hallottak a hátuk
mögül. Egy lovas ember kanyarodott ki az egyik utcából
a parti sétányra. Kezében magasan valami zászlószerűt
tartott. Ott lóbálta, közben meg egy nevet kiabált.
A Horiqét! Mikor a mágus meghallotta, megfordult a deszkán,
és jobban szemügyre vette a lovast. Még messze volt, és
arcát ruha fedte, nem ismerte fel. Gyönyörű paripája
szélsebesen vágtatott, meg se kottyant neki az ember súlya.
Mikor odaért a hajóhoz, levette arcáról a kendőt.
Geflódël volt az! Horiq megingott a deszkán a csodálkozástól,
majdnem vízbe esett, de szerencsére hamar észhez tért.
- Mit csinálsz te itt? - kérdezte a mágus.
- Levelet hoztam Bëlnek és Qwâmbiinak. - kezdte a
tünde - Hol vannak? Hívd ide őket!
Horiq azon nyomban sarkon fordult, hogy szóljon
társainak, de útját a kapitány keresztezte.
- Bocs öcsi - fordult azonnal Geflódëlhez - ez a hajó
kifutott, tünés innen!
- Hé! - kiáltott rá a mágus - kicsit finomabban,
különben ugrott az ajánlatom. Az ifjú velünk
jön!
Horiq háttal állt Geflódëlnek,
így nem láthatta az arcát. A tünde úgy megdöbbent,
hogy szinte hallani lehetett a szíve dobbanását. Ő csak
két levelet hozott, de nagyon úgy tűnik, hogy neki is menni
kell. A mágus eldöntötte sorsát.
- Dehogy jön velünk! - háborodott fel a kapitány
- Három emberben állapodtunk meg! Semmi több! Nincs több
pénzetek, nem tudjátok kifizetni!
Most a mágus sem tudott mit tenni, ebben igaza
volt a kapitánynak.
- Itt a lovam! - vágott bele a tünde, aki miután
felfogta, hogy mit kell csinálnia, boldogan tartott volna az emberekkel
- ha elviszel, megkapod. Messze nem találsz még egy ilyen állatot.
- Rendben, jöhet! - sóhajtott a kapitány, majd átkiáltott
a szomszéd hajóra - Serden! Itt a tartozásom, tedd el!
- majd újra Geflódëlhez fordult - Vezesd oda a lovat!
A tünde engedelmeskedett a kapitánynak, majd
sietve felugrott a hajóra, ami a Szivárvány nevet viselte.
Fent megállt a kapitány előtt, és kinyújtotta
a kezét.
- Geflódël vagyok!
- Én meg Graen, a Szivárvány kapitánya.
- mutatkozott be kissé mérgesen.
- Hanyadik évedet taposod?
- Miért fontos ez? - kérdezett vissza egy kicsit ingerülten
Graen.
- Csak. - válaszolt röviden a tünde.
- Negyvenhárom. - nyögte ki végül.
- Akkor tudod kinek mondd azt, hogy öcsi!
- Miért, te mennyi idős vagy?
- Komolyan tudni akarod?
- Igen.
- Kilencszáznyolcvanegy!
Mikor Geflódël otthagyta, még annyit
mondott, hogy „persze”, de aztán nem foglalkozott többet a tündével.
Kiosztotta a parancsokat, majd elfoglalta helyét a kormánynál.
Matrózai leengedték a vitorlákat, amikbe hirtelen belekapott
a szél, és a hajó könnyedén siklott az ismeretlen
óceán felé. Tardun egyre távolodott. Az utazók
– immár négyen – elindultak, hogy igazi kalandokat keressenek
egy teljesen ismeretlen világban.
- De örülök, hogy itt vagy! - örvendezett Bël.
- Hát, nem sok híja volt, és ott maradok. - válaszolt
a barátja.
- Nem érdekes, a lényeg, velünk tartasz.
Geflódël még mindig nem tudta felfogni
a történteket, de hamar átadta a leveleket Bëlnek
és Qwâmbiinak, ők meg félrevonultak Horiqkal. A mágus
nekitámaszkodott a hajó oldalának, és miközben
a tündével beszélgetett, a messzeséget, a földet
fürkészte. A föld egyre távolodott, s mikor a sötétség
is leereszkedett, a világítótorony fényei sem
látszottak többé. A hajó átadta magát
az óceán sodrásának, amely ezernyi veszéllyel
tudta volna meglepni a békés utazót. Ha eme veszélyek
egyszerre zúdulnának az ártatlan vándor fejére,
akkor nem lenne ember a földön, aki túlélheti. Hiába
hatalmas mágus, mint Horiq, hiába nagyszerű harcos, mint Qwâmbii,
és hiába kitűnő íjász, mint Bël és
Geflódël. Ezekkel a képességekkel semmit nem értek
volna a tenger haragja ellen, még akkor sem, ha egyébként
hadakat győznének le.
A két utas elbeszélgetett a történtekről, Qwerről,
a gondokról a városfal alatt, a kocsmáról. Geflódël
izgatottan hallgatta, és nem tudta megérteni, hogy hogy lehetnek
ilyen meggondolatlanok az emberek, hogy a helyett, hogy két szót
szólnának, inkább lenyilazzák fajtársaikat.
Számára ez felfoghatatlan volt. Egy tünde soha nem tenne
ilyet, és nem csak a neveltetése miatt. Később ő is
elmondta, hogy megérkezett Qwer, és meg is kapta a jutalmát.
Bël izgatottan bontotta ki a hófehér
borítékot. Olyan finom tapintású papír
volt, hogy nem volt szíve széttépni. Mikor óvatosan
felfeszgette, kicsúszott belőle egy gyűrű. Bël észre sem
vette, inkább a levéllel foglalkozott. Örömmel olvasta
a gyönyörű írást.
Egyetlen szerelmem, Bël Ioreth:
Kevés idő telt el mióta elmentél,
egy tündének még kevesebb, de nekem már nagyon
hiányzol. Egy hónapja még el sem tudtam képzelni
az életem nélküled, most pedig végig kell élnem
minden nap. Keserű ez a magány, és még rosszabb az,
hogy nem tudom, hogy valaha látlak-e még. Bízok küldetésetek
sikerében, de emészt a bánat, mert hiába lesz
szabad a világ, ha elveszítelek, számomra megszűnik
létezni. Tudom, hogy önző dolog, de inkább maradtál
volna itt, és vártuk volna meg a véget, de együtt,
szerelemben. Ha meg kell halnom, azt is inkább melletted tenném,
nem távol, messze az ismeretlenben. Epedő szívvel várlak
vissza. Sóvárgó tekintettel figyelem minden nap az erdőt,
a messzeséget. Naponta mászok fel az Ergonil tetjére,
hogy onnan nézhessek el oda, ahol az ég találkozik a
földdel, de nem látlak, nem látlak sehol, hiába
meresztem a szemeim. Hozzá kell szoknom, hogy nem találkozik
pillantásom a tieddel, nem érhetek hozzád, és
arcod is csak emlékként maradt meg nekem. Elérhetetlen
messzeségben vagy, ahonnan csak a jószerencse hozhat haza egyetlen
szerelmem. Remélem hamar megkapod levelem, ha tudsz írj vissza,
Geflódël elhozza nekem. Legalább ennyi örömöm
had legyen végtelen magányomban.
Csókol:
Endariël
Bël mikor elolvasta a levelet, letette maga mellé.
Szemében üveggolyóként gyűlt össze egy könnycsepp.
Lassan végiggurult arcán. Nem sokkal utána követte
a többi is. Keserves zokogásba kezdett. Szinte már elhitte,
hogy tényleg nem látja viszont kedvesét. Eddig bizakodva
tekintett előre a küldetésük felé. Most ez semmiképp
sem sikerült. Már-már arra gondolt, hogy jobb lenne visszatérni
még most, hogy közel vannak a szárazföldhöz.
Honvágya, és az, hogy kedvesét viszontlássa egyre
nagyobb erőt vett rajta, és mikor már kirohant a fedélzetre,
hogy közölje Horiqkal a döntését, eszébe
jutott, hogy miért is van itt. Ahogy meglátta a mágust
felerősödött benne az az érzet, hogy ő ide tartozik, és
szerelem ide vagy oda, neki tovább kell menni, és meg kell
küzddeni minden egyes veszéllyel. Ha sikerül neki, visszatérhet.
Ha elbukik, vele együtt elbukik az egész világ. Akkor
meg már mit ér a szerelem?! Visszament a kabinjába,
és újból elsírta magát. Most már
biztos volt benne, hogy marad. Csupán Endariël gyönyörű
lénye hiányzott neki. Az a csodálatos fél-tünde
nő, akiért mindenre képes lenne. És most, ha ezt kell
érte teljesíteni, akkor ezt fogja. Felvette a gyűrűt a földről,
ráakasztotta a medálja mellé a láncára.
- A feladat, és a cél. - mondta magában.
Egy másik kabinban egy másik nagyszerű harcos
bontogatta a levelét. Ő nem azért nem tépte szét,
mert a papír értékes volt, hanem az az írás,
amivel neve rá volt írva, az nem hagyta, hogy csúnyán
bánjon vele. Az egyszerű paraszti írás most sokkal szebbnek
tetszett neki, mintha valami díszes tündeírás lenne.
Könnyeitől nem látott, így sokszor megtörölte
kendőjével a szemeit. Később annyira átnedvesedett,
hogy száraz felület nem maradt rajta. Ekkor egy hatalmas dobással
az ablakon keresztül a tengerbe dobta azt a kendőt, amiért nem
kevés pénzt áldozott egy nappal ezelőtt. Lassan kibontotta
a levelet, és olvasni kezdte a homályos betűket.
Drága Fiam!
Nagyon örülök, hogy elvállaltad
ezt a küldetést. Nemes célért teszed, embertársaid
érdekében. Ebből látszik, hogy jó ember lett
belőled. Nem saját célod után koslatsz, hanem becsületesen
harcolsz hazádért, népedért. Ezzel mindannyiunknak
segítesz. Népünk hálás lesz majd neked,
ha visszatérsz, és én tudom, hogy visszatérsz!
Érzem a lelkem mélyén, tudom, mert valami legbelül
azt súgja, hogy családunk újra együtt lesz. Hiányzol
édes fiam, de érzéseimet hátraszorítom,
és inkább teljes szívből biztatlak, hogy kitarts, és
ne veszítsd el hited. Azt a hited, amely segít mindenben. Azt
a hited, amely kisegít a bajból. Azt a hited, ami azt súgja
neked, hogy apádat visszahozod. Ügyes légy kisfiam, te
vagy a legbátrabb.
Nagyon szeretlek!
Anya
A levél nem volt hosszú, de Qwâmbii
órákig olvasgatta, lassan a nap is felkelt, mire le tudta tenni.
Ekkor is csak azért, mert az álom elnyomta. Szemei már
nem engedelmeskedtek a tudatának, egy önálló döntést
hozva becsukódtak. Az ifjú harcosnak akkora lendületet,
és kedvet adott anyja levele, hogy érezte mostmár csak
győztesen kerülhet ki a csatákból. Rajta kívül
senkije sem volt, így mindennél többet ért neki.
Egy percig nem sajnálta, hogy eljött otthonról, és
bár hiányzott Ptaeniin, tudta, hogy csak úgy látja
viszont, ha teljesíti feladatát.
Reggel kevés mozgást lehetett látni a hajó fedélzetén.
Horiq és Geflódël beszélgettek az orrban. Rajtuk
kívül csak a kormányos tartózkodott a helyén,
aki unottan támasztotta a kormánykereket. Nyugodtan otthagyhatta
volna, akkor se tértek volna el a helyes iránytól. A
szél szelíden fújdogált pontosan a megfelelő
irányban. A vitorlák nem igazán duzzadtak meg, de a
haladáshoz bőségesen elég volt. Néha-néha
feltűnt egy-két matróz, de hamar vissza is mentek kabinjukba.
A kapitány nem jött elő. Egésznapos pihenőt vett ki. Bël
és Qwâmbii még nem keltek fel, mikor már a másik
két utazónak megkordult a gyomra. Úgy gondolták,
hogy majd a matrózokkal együtt bőséges ebédben
lesz részük, de hamar rá kellett jönniük, hogy
tévedtek. A kapitány szinte két lábbal rúgta
ki őket az étkezőkabinból, azzal az indokkal, hogy az ebédért
meg kell dolgozni. Így nem jutott nekik más, mint az az ennivaló,
amit magukkal hoztak. Érdekes módon Horiq azóta csak
azt ette, mióta kijöttek az erdőből, de mégse unta meg.
A tündék étele ugyanolyan ízletes volt, mint első
alkalommal. Ettől függetlenül szívesen megevett volna egy
egész fazékkal Gudiék pörköltjéből.
Lassan telt az idő, az időjárás semmit sem változott,
és bármerre néztek, csak a hatalmas kettéosztott
kékséget látták, ami körülvette kicsiny
hajójukat. Senki nem tudta, hogy a mi van a messzeségen túl,
csak annyit, hogy ha előre néznek akkor előbb-utóbb Irgunon
pálmafás partjait fogják meglátni, bár
még mos igen messze volt, még Geflódëlnek is. Oldalt
pedig az ismeretlen, ahol ember, se ember, se tünde nem járt,
és valószínűleg nem is fog. Aki valaha el is indult,
az soha nem tért vissza, az otthoniak soha nem kaptak üzenetet
róluk, és onnan soha nem jött hajó. Teljes ismeretlenségbe
burkolózott az a vidék. Horiqot sokkal jobban érdekelték
a tünde történetei a városról. Geflódël
elmesélt minden mozzanatot, ami azóta történt,
mióta elhagyták az erdőt. Horiq, akit nem igazán érdekeltek
a pletykálkodások, most nagy figyelemmel hallgatta a tündét.
Mikor valami ismerős nevet hallott, egy alig látható mosoly
futott végig fiatalos, de sokat tűrt arcán. Majd később
ő is elmesélte a kalandjaikat. Ekkor már Qwâmbii is csatlakozott.
Sokat aludt, bár ágya nem volt igazán kénylemes.
Nem szólt bele Horiq beszámolójába csak néha
bólogatott.
Mikor Bël felkelt félrevonultak Geflódëllel, beszélgetni.
Neki is elmondta az erdő dolgait. Horiq és Qwâmbii maradtak
a hajóorrban. Az ifjú harcos Vrégo vallásáról
érdeklődött, mellette pedig a térképeket nézegették,
és próbálták kiszámolni, milyen messze
lehetnek a szigettől. Arra jutottak, hogy még két hét
biztosan kell, ha ilyen tempóban tudnak haladni tovább. Persze
ebbe nem sok beleszólásuk volt, csak a természet dönthette
el, hogy mit szán az utazóknak. Az pedig Dareth rémuralma
óta nem igazán mutatta jobbik arcát.
Estig elvoltak így. Akkor újra ettek, és eltűntek kabinjaikban.
Nem fáradtak igazán el, hiszen semmit nem cisnáltak
egész nap, de jól esett egy kis alvás.
Egész hetük így telt. Az időjárás se változott.
Ugyanaz a szélcsendes, borús idő volt, mint indulásukkor.
Néha el-eleredt az eső, de nagyobb viharok nem törtek ki. Élelmük
egyre csak fogyott, de nem volt mit tenni, nem kaptak többet. Szomorúan
nézték, hogy még mindig nem lehet partot látni,
mikor már csak három napra van étel, és azzal
sem laknak jól. A kapitányt ez nem érdekelte, még
mindig tartotta magát nézetéhez. Amikor pedig munkát
kértek az utazók, nem kaptak. Qwâmbii már gyűlölte
a kapitányt, és többször mondogatta, hogy egyszer
elvágja a torkát mérgében.
Újabb hét telt el úgy, hogy földet nem láttak.
Élelmük elfogyott, így nem tudtak mit csinálni,
csak koplalni, és várni, hogy végre kikössenek.
A tündéken nem is igazán látszott az ennivaló
hiánya, tűrtek egyetlen szó nélkül, de barátaik
miatt ők is mérgesek voltak. Horiq nem mutatta ki az éhségét,
de meg bírt volna enni három egész disznót egyhelyben.
Az ifjú harcos láthatóan szenvedett. A hajó orrában
kucorogtak, mikor Qwâmbii nem bírta tovább.
- Ha most azonnal nem ad nekünk enni kiírtom az összes
matrózát, meg az egész családját! - ordította.
- Hé! - kiáltott rá Horiq - Ne mondj ilyet, még
akkor sem, ha tényleg igazságtalan. Ne hagyd, hogy előjöjjön
benned a gonosz, mert az nem vezet jó útra.
- Miért mi történik, ha gonosz vagyok? - kérdezett
vissza Qwâmbii, akinek az éhségénél csak
kiványcsisága volt nagyobb.
- Semmi, de legyél jó. - mondta a mágus.
- Jó, de akkor is éhes vagyok.
- Van egy ötletem! - szinte kiáltott Bël, de a többit
már suttogva mondta, nehogy az üres fedélzeten meghallja
valaki.
Mindannyian beleegyeztek, de egyelőre semmit nem csináltak,
csak vártak, várták, hogy lemenjen a nap, és
az éjszaka leple elhozza a mindent eltakaró sötétséget.
Észre sem vették, hogy most azt várják, amit
eddig megpróbáltak elkerülni.
Leáldozott a nap, és mindenki eltűnt a fedélztről.
A kormányos egy karóval kitámasztotta a kormányt,
és bement kabinjába. Az utazókat nagyon bosszantotta
a legénység hanyagsága. Qwâmbii többször
elmondta, hogy jobban járt volna, ha úszva teszi meg ezt az
utat. Mikor teljesen kitisztult a hajó, még az a néhány
egér is bebújt a lyukába, elindultak a kamra felé.
Két oldalról közelítették meg az apró
kabint, ahol feltételezhetően az élelemraktár volt.
A fal mellett kúsztak végig, nehogy meglássa őket valaki.
A tündéknek egy léptük nem hallatszott, de az emberek
csizmájának a surranását lehett hallani, azt
is csak tünde füllel. Nagyon vigyáztak, nehogy feltűnjenek,
és bár az béjszaka védte őket, az sem ért
volna semmit egy felfegyverzett matróz ellen.
Lassan elérték az ajtót, ahonnan
halványan pislákoló gyertya tüze világított
ki. Valaki van bent! Várni kellett, de nem akart kijönni. Horiq
gyomra hatalmasat kordult, de szerencsére nem hallotta meg a bent
tartózkodó ismeretlen.
- Qwâmbii! - suttogta társa fülébe a mágus
- Oltsd el a lángot!
Az ifjú csak nézett, hogy mit akar tőle
a mágus. Körbenézett magán, de sehol nem látott
tüzet.
- Azt ami a kamrában van. - segített neki Horiq
- Hogy? - értetlenkedett Qwâmbii.
Horiq tudta, hogy nem kell ezt megválaszolnia,
úgyis rá fogjönni magától. Így is
történt. Qwâmbii számára egy pillanatra meszűnt
a külvilág, és csak egyetlen pont létezett. Az
a kis gyertya, amin egy kis láng égett, ami számára
az életet jelentette. Most ezt az életet kellett megszüntetnie.
Számára nem is volt akkora jelentősége, így gondolt
egyet, és a láng kialudt. Abban a pillanatban Horiq újabb
utasításokat adott.
- Bël, Geflódël! Bementek, és megkötözitek
azt, aki benn van, én őrködök, Qwâmbii pedig hoz ki
ennivalót. Gyerünk, gyorsan!
Úgy is történt. A két tündének
nem volt sok dolga. Hamar megkötözték a részeg, matrózt,
aki éppen akkor is a kapitány pálinkás üvegeit
dézsmálta. Bekötötték a száját,
és végigfektették a polcok alatt. Ekkor beugrott Qwâmbii
is, aki elkezdett vonszlni egy nagyobb zsákot. Nem volt nehéz,
de a táplálék hiánya miatt nehezen esett neki
nagy erőfeszítéseket tenni. Beletelt egy időbe, még
elvonszolta az ajtóig, ahol a mágus várta. Már
a tündék is kimentek, csak egyedül maradta a sötét
kamrában. Pontosabban ő hitte így.
Közel volt az ajtóhoz, amikor egy jéghideg pengét
érzett a nyakán. Ezek szerint a részeg matróz
nem egyedül volt benn a kabinban. Qwâmbii megállt, nem
mert meg se mozdulni. Barátaira nem számíthatott, mert
nem kiálthatott. Nem tudta mit tegyen. Az ismeretlen támadó
nem szólalt meg, csak tartotta a pengét az ifjú nyakán.
Ekkor Qwâmbiiban felgyűlt az összes méreg, és egy
mozdulattal, hatalmas ordítással átdobta a nem éppen
kistestű matrózt a vállán. Ügyet sem vetett arra,
hogy kiáltásával felverte a hajón lévő
összes embert. Ha az nem lett volna elég, akkor a polcok törésére,
üvegek csörgésére mindenki felfigyelt volna. Miután
a matróz leesett a földre Qwâmbii szempillantás
alatt kardot rántott, és szinte öszönösen szúrta
át áldozata szívét. Halkan szállt el a
lelke. Qwâmbii kihúzta kardját az élettelen testből,
és rohant ki a többiekhez, akiket már körbevett a
hajó legénysége.
A kapitány kivont tőrrel, hálóingben állt legelől,
és épen magyarázatot követelt Horiqtól.
A mágus őszintén beszélt. Elmondta, hogy miért
kellett ételt lopniuk.
- Te rohadék! - fakadt ki Graen - Nem elég, hogy a saját
és embereim életét kockáztatom nap mint nap,
hogy nektek kényelmes és nyugodt utatok legyen. És ez
a hála?
- Nem kaptunk enni! - üvöltött a kapitány képébe
a mágus.
- Mert nem fizettétek ki!
- Mert nem volt pénzünk!
- Az nem az én bajom.
- Akkor most ki a rohadék?
- Ne szidjál, mert kikaparom a szemed.
Ekkor előlépett egy erős termetű tengerész
- Kapitányom! Szerintem igazuk van. - mondta.
- Ki engedte meg, hogy megszólalj? - kérdezte Graen.
A kapitány odafordult a matrózhoz, és
egy gyors mozdulattal mellébe mártotta tőrét. A nagy
matróz holtan csuklott össze. Graen diadalmas tekintettel fordult
vissza a mágushoz, tekintetéből áradt a dicsőségvásy.
Büszkán kihúzta magát, és éljeneztette
a tömeggel. Ez az állapot nem tartott sokáig nála.
Seb nyílt a torkán, majd szépen lassan egy véres
penge is kibújt belőle. A hatalmas kapitány elvesztette egyensúlyát,
és áldozata sorsára jutott. A halott matróz jóbarátja
döfte át kapitánya torkát.
Ekkor a tömegből három ember beállt a kapitánygyilkos
mellé. Ezek négyen a négy utazó mellé
húzódtak kivont karddal. A többieknek sem kellett sok
idő, hamar mindegyikük kezében fegyver villant. Huszan lehettek,
de most ez a maroknyi csapat is nagy ellenfélnek számított
a fáradt, éhes utazóknak. Egyiküknek sem volt kedve
a mészárláshoz, de nem igazán volt mit tenni.
Az ellenfél még várt, majd egy kis topronygos emberke
támadásra buzdította társait. Elindították
a rohamot az utasaik, és hajdani társaik ellen. Rendezetlenül
indították a támadást. Hárman az első
sorból hamar felnyársalták magukat a védekezők
kiálló kardjaira. Egy erősebb matróz egy villámgyors
mozdulattal levágta a kapitány gyilkosának fejét.
Az végiggurult a padlón, és az egyik tapasztalatlanabb
matróz hasra esett benne. Őt már csak át kellett szúrni.
Ezt a nem éppen hálás feladatot Qwâmbii végezte
el. Most nem érezte a harcot, nem is igazán volt kedve hozzá,
mint máskor. Nem szivesen ölt, csakis azért mert meg kellett
tennie. Vagy ő végzett ellenfelével, vagy őt ölték
meg. Most nem a cél hajtotta, hanem a gyűlölet. Védett,
szúrt, vágott, zúzott, mindig ahogy sikerült. Csak
az érdekelte, hogy kevesebben legyenek az ellenfelek. Horiq próbálta
kímélni ellenfeleit, még akkor is, ha ők a vérét
akarták. Többet belökött a vízbe, de azok különös
módon nem bukkantak fel újra. Elnyelte őket a tenger. Akikkel
nem tudott így végezni, azoknak porrá zúzta a
koponyáját. Ő sem örült ennek na felkelésnek,
de nem tehetett mást, harcolt. A tündék egymás
mellett állva, hátulról lövöldöztek.
Többször azomban el kellett tenniük az íjat, mert túl
közel merészkedett egy-egy matróz. Ezeket hamar szétszabdalták
a kőkemény mithrillpengés tőreikkel. Már láthatóan
elfogytak az emberek, mikor már mindannyian elfáradtak. Qwâmbii
kapott egy vágást a lábára, így már
fel sem tudott állni. Bevonszolta magát az egyik sarokba, ahol
biztonságban érezte magát. Onnan ülve lövöldözött
tündeíjával azokra az emberekre, akik feltűntek. Általában
pontos volt, de nyugodtan lövöldözhetett volna minden egyes
szúnyogra, úgysem fogyott volna ki töltényből.
A kis csata lassan véget ért. Három ember maradt az
utazókon kívül élve a fedélzeten. Az egyik
a kormányos volt, egy aki átállt, a harmadik pedig a
részeg, aki még mindig megkötözve aludt a kamrában.
Éppen egymással vívtak, mikor Horiq és a két
tünde odaálltak melléjük. Egy ideig nézték
őket, nem avatkoztak be, majd megszólalt a mágus.
- Mostmár fejezzétek be! Ennek semmi értelme!
Nem elég, hogy az összes társatok a földön fekszik
holtan. Biztos, hogy valamelyikőtök meg akar halni még?
Ekkor a kormányos leeresztette kardját,
és arrébb ment két lépést. Ott újra
fölemelte fegyverét. Valami idegen nyelven mosmolt valamit, majd
hasbaszurta magát. Saját kezével vetett véget
annak az életének, amiért az előbb még kétségbeesetten
harcolt.
Mikor a csata zaja már nem hallatszott, és
lecsillapodott a hajó, a megfogyatkozott legénység elkezdte
tervezni a továbbiakat. A levegőben egy kevés kétségbeesést
lehetett érezni, hiszen egyetlen ember maradt aki addig is a hajón
szolgált. És az is éppen az egyik kukta volt, aki soha
nem járt a Szivárvány fedélzetén, miközben
az vizen úszott. Szegénynek mindig lenn kellett dolgozni a
konyhában, hiszen a szakács egy dagadt, lusta, de bélpoklos
ember volt. Annyit evett, mint az összes többi ember. Szinte csak
rá kellett főzni. A részeg, mikor elengedték, kijózanodott,
és megtudta mi történt, a vízbe vetette magát.
Miközben tanakodtak a továbbiakon észre
se vették, hogy kivilágosodott. A nap gyönyörűen
ragyogott, igaz csak azok felett a borzasztó, már-már
fekete felhők felett, amik eltakarták a földtől. Csak néhány
napsugár jutott át ezeken a hatalmas páratömbökön.
Qwâmbii nagyon unta a beszélgetést, mert számára
úgy tűnt, hogy folyton ugyanazt beszélik meg, nem tudta, hogy
egy ilyen hajóútat pontosan hullámról hullámra
meg kell tervezni, yhogy azt sem, miféle lények vannak ezen
a részén az óceánnak. Igazából
semmit nem tudott a tengerről, csak azt, hogy nagyon jól lehet aludni
a partján a pálmafák alatt. Most ez már nagyon
messze volt. A jó szorakozás helyett a hullákat takarította
le a fedélzetről. Itt nem tudta volna elásni őket, azért
egyesével a tengerbe dobálta, mindért elmondott egy
Vrégo-imát, amit nemrég tanult Horiqtól. Tetszett
neki, bár nem értette, hogy mit mond. Mikor az utolsó
tengerészt is „eltemette”, visszament a többiekhez, akik még
mindig a térkép felett görnyedtek. Nem volt kedve visszamenni,
így a hajó elejébe leült, és elkezdett enni.
Igaz, hogy a csatat után hatalmasat laklomáztak, de ő akkor
is éhes volt. Étel pedig mostmár bőven akadt. Mikor
végzett vállára hajtotta a fejét, és egyből
elaludt.
Horiq is nem sokkal később nyugovóra tért.
A többiek pedig a hajókormányhoz másztak fel. Guioo
megmutatta az alapvető fortélyokat, hogy a tündék is tudják
irányítani a hajót. Ő se vezette méág
soha, de az alapokat kitanulta, vagy a korábbi uztazásaiból,
vagy pedig szakkönyvekből és tekercsekről. A hajózás
ugyanis ősi mesterség Tirunen egész területén,
igaz mostanság már nem nagyon utaznak, hisz nincs hova menni.
Csak Irgunonra vagy Mágusföldre lehetne hajózni, de ennek
a három szabad országnak a kapcsolata az utóbbi időben
túlzottan megromlott. Az összes ország a másikban
keresi a hibát, mindenki a másikat okolja Dareth hatalma miatt.
Bël maradt csak fell a kormánynál,
és nagy örömmel tekergette. Persze csak bizonyos kereteken
belül, úgy hogy se neki, se társainak ne essen bajuk.
A Szivárvány vígan siklott a végtelen tengeren
egyenesen Irgunon szigete felé. A tünde meresztette a szemét,
de nem látott semmit. Csak néha egy-egy sziklát, de
azt is valamelyik oldalán. Guioo megmondta neki, hogy igaz, hogy nem
tudja, hogy merre járnak, viszont az biztos, hogy a sziget elöttük
fog kitűnni a vízből. E miatt beszéltek annyit a csata után.
A napok unalmasan teltek egymás után. Az
utazóknak semmi dolguk nem volt, csak annyi, hogy egy ember irányba
tartsa a hajót. Azok a kis sziklák, amiket a tündék
éles látása észrevett, kicsiny kis szigetek voltak,
melyek vagy lakatlanok voltak, vagy pedig valamilyen érdekes, ismeretlen
élőlények lakták, akikkel talán jobb is volt
nem találkozni. Qwâmbii már nagyon kezdte unni az utazást.
Nem látott semmit csak a kék vizet, ami sokszor szürkének
látszott a sok sötét felhő miatt. Ő nem látta azokat
a kis szigeteket sem, amik talán egy kis változatosságot
hoztak volna ebbe a monoton semmibe.
Egy napon azomban egy várva várt felkiálltás
törte meg a csendet.
- Föld a láthatáron! – kiáltott Geflódël
az árbóckosárból.
Ezekre a szavakra mindenki kirohant a fedélzetre,
és a távolt figyelték. Egy órán keresztül
mosolyogva álltak a hajó elejébe, de semmit nem láttak.
Ekkor a vigyor eltűnk az arcukról, és mintha összetört
volna bennük valami szomnorúan fordultak a tündékhez.
- Miért kell velünk szórakozni? – kérdezte
Qwâmbii.
- Én komolyan mondtam, hogy földet látok. – válaszolt
neki Geflódël – és most már Bël is látja.
- Úgy van. – helyeselt a másik tünde.
- Jó, de mi még nem látunk semmit.
- Persze, ti csak emberek vagytok. – mondta viccesen Bël.
- Köszönjük szépen. – Fordult el az ifjú
harcos.
Leült a padlóra, és fel sem állt
addig, amíg Horiq is el nem kiáltotta azt a bűvös szót,
amire több mint egy hete vár, szinte kétségbeesetten.
Most felállt, és meglátott néhány halványkéken
tündöklő csúcsot a távolban, ami már az új
országot jelentette, amiről semmit nem tudott, főleg azt nem tudta,
hogy mi vár ott rá és társaira.
|